Azt hiszem, megint tévedtem! Úgy éreztem még reggel, hogy ez egy jó nap. Szeptember 3-a van, az első tanítási nap ebben a tanévben. Talán azt mondhatom ez volt a legjobb tanév kezdés. Próbáltam a bajaimat otthon hagyni, a csukott szoba ajtó mögött. Amíg az utolsó órám véget nem ért sikerült is ezeknek bent maradni, de amint hazaértem és kinyitottam a szobaajtót minden a nyakamba zúdult. Az előtte jó kedvemnek lőttek. A sok érzelem nem tört ki, csak iszonyatos nyomást gyakorolt rám, szinte megfojtott. És még talán most is fojtogat. Talán ezért írok ismét, csakis ezért. Egy online napló, mi?! Ugyan hányan ismernek már ez által?! Ugyan hányan tudják néha mennyire össze vagyok törve?! Miért van az, hogy ezen a blogon annyira könnyű kiírnom magamból mindent, még akkor is, ha néha cenzúrázva vannak a gondolataim. Miért nem ilyen egyszerű egy olyan embernek sms-t írni arról, hogy találkozzon veled. Hiába ő nem tudja mi ennek a háttere. Görcs a hasban.. 100x átgondolt szöveg, ami próbál csak barátinak tűnni.. Gyötrő fejfájás, mert nem mondhatod ki, hogy "Basszus, nem veszed észre mennyire kedvellek?!" Volt már olyan érzésed, hogy megtaláltál valakit, aki egy csomó mindenben hasonlít rád és nagyon jól megértitek egymást és azt mondhatod, hogy alig ismered, de olyan, mintha már évek óta ismernéd?! Tudod, hogy mire hogyan fog reagálni, tudod, hogy ettől zavarba jön, ettől állatira menőnek érzi magát, attól pedig egyszerűen nem tudja mit lépjen.. Attól, hogy kapott egy üzenetet, hogy találkozni akarsz vele... Néha tudod, hogy nem kéne megtenned, mert utólag csak bánni fogod, de mégis megteszed, mert a remény benned él! Reménykedsz, hogy de igenis jó lesz, igenis te leszel az, aki jól jön ki ebből a dologból és te leszel az, aki nem szenved többet az a bizonyos pasi miatt, aki megdobogtatja a szívedet, minden egyes hozzád címzett szavával elakasztja a lélegzetedet... De sehogy sem jössz ki ebből a dologból jól... Ha túlságosan nyomulsz, hogy elmondhasd neki mit érzel, akkor az a baj, hogyha közömbös vagy, akkor meg az a baj.. Nem vagyok tapasztalt az életben, nem éltem meg 1000 szerelmet, csalódást, de tudom, hogy egy valaki miatt mégis úgy érzem, hogy már egy élet fél élet elsuhant mellettem, mert leragadtam annál, hogy várok, hogy reménykedek, hogy reménytelen szeretek... Egy egyszer tudnám elmondani neki és akkor könnyebb lenne.. Vele vagy egyedül, de könnyebb lenne tovább lépni, mint így magamba fojtani mindazt, amit iránta érzek.. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.